4. fejezet

4.fejezet

Figyelmeztetések

Cassie szó nélkül becsukta az ajtót és komolyan Elena felé fordult, aki még nem vette észre Kolt, és Nikket.

-          Később szeretnék veled néhány szót váltani, de most valami, vagyis valaki más miatt jöttem. Rebekah azt mondta, hogy Kol itt van nálad – húzta el a száját a hasonmás, annak jeléül, hogy nem igazán szimpatizál a szőke hajú Mikaelssonal vagy egyáltalán bármelyikkel is. Elijaht leszámítva. 

-          Valóban – bólintott rá óvatosan Cassie.

-          Beszélni akarok vele – szólalt meg Elena és azon töprengett, hogy vajon miért nem tudtak eltűnni Mystic Fallsból az ősök. Bár örült neki, hogy néha összefutott Elijahval. De a többieket ki nem állhatta. Valamint nem értette a fiatal ősvámpír mit akar Cassie-től.

-          A nappaliban – mutatott az említett helység felé Cassie. Elene határozottan elindult a helység felé nyomában a házigazdával. Ám a küszöbön kissé megtorpant, amikor észrevette Klaus-t, de pár pillanat alatt elhatározta, hogy akkor is elmondja, amit akar.

-          Kol – szólította meg tisztes távolságból a férfit. A két vámpír természetesen hallotta a lányok beszélgetését és kíváncsian néztek a hasonmásra. Kol ráadásnak gondolatban elküldte a húgát melegebb éghajlatra, mivel eljárt a szája.

-          Miben lehetek a segítségedre, kedves Elena? – vetette oda hanyagul Kol és visszafordult a sakk készlet felé.

-          Rebekhával megüzentem valamit – mondta türelmetlenül a hasonmás. Nem értette mi a fenéért sakkozgatnak itt - látszólag – békésen. Mire készülnek?

-          Igen, átadta az… üzenetedet – bólogatott Kol.

-          És? – kérdezte élesen Elena. Zavarta, hogy semmibe veszi őt a fiatal ősvámpír. Csak azzal a vacak sakkal foglalkozik, legszívesebben ráborította volna az egész táblát.

-          A kérésedet sajnos nem teljesíthetem – közölte szárazon Kol és az ajtóban álló Cassie-re nézett, aki azt latolgatta, hogy közbelépjen-e, avagy sem.

-          Értem – bólintott Elena, majd barátnője felé fordult. – Cassie, egy pillanatra beszélhetnék veled négyszemközt? – Elena tudta, hogy az nem is lesz igazából két személyes beszélgetés, mert a két ős hallani fogja őket, de ez érdekelte most a legkevésbé.

-          Természetesen – mutatott Cassie a konyha irányába és előrement.

-          Elena! – kiáltott a hasonmás után Kol határozottan.

-          Mit akarsz?

-          Én a helyedben vigyáznék arra, hogy mit mondok – közölte vele Kol lényegre törően.

-          Nekem, te ne mondd meg, hogy mit csináljak és mit ne! – szólt vissza Elena és Cassie után ment. Nik roppant mód élvezte az előtte kibontakozó eseményeket. Kol annál kevésbé.

-          Megmondanád Rebekhának, hogy törődjön a saját dolgával? – kérdezte irritáltan a fiatalabb testvér.

-          Megpróbálhatom, de úgy is tudod, hogy hatástalan lesz. Az egyik fülén be a másikon meg ki – közölte véleményét öccsével. – Szeretnéd, hogy még valamit mondjak neki?

-          Igen, üzenem neki, hogy menjen a pokolba.

-          Átadom – vigyorodott el Klaus.

Elena morcosan nézte barátnőjét és minden tőle telhetőt megpróbált annak érdekében, hogy ne rajta töltse le a benne felgyülemlett feszültséget. Cassie látta, hogy Elena mindjárt robbanni fog, ezért megtörte a lassan kínossá váló csendet.

-          Elena… - kezdte óvatosan, ám a hasonmás félbeszakította.

-          Cassie, én nem akarom megmondani, hogy mit csinálj és mit ne…

-          Ezért igazán hálás vagyok – szólt közbe az érintett.

-          …csak szeretnélek biztonságban tudni. Ez minden. Kol veszélyes, nem értem, hogy engedheted be a házadba. Ráadásul Klaust is itt van…

-          Figyelj, értékelem, hogy aggódsz értem. De hidd el, tudok vigyázni magamra. Azonfelül Kol tegnap megsérült és csaknem hagyom, hogy elvérezzen a verandán!

-          Mintha az olyan könnyű lenne – mormolta Elena. Cassie nem is igazán értette mit mormol Elena, újra maga előtt látta, ahogy Kol véresen hozzá jött segítségért.

-          Ha szeretnél beszélgetni velem, én meghallgatlak, de te is hallgass meg engem. Ez így fair.

-         Értelek, csak, mint már azt kifejtettem, aggódom érted. De ha te ezt szeretnéd, ám legyen – szólalt meg beletörődően Elena. Meg akarta kérni Stefant vagy Damont, hogy segítsenek neki. A baj ott kezdődött, hogy Stefan még mindig kúrálta magát az embervértől. Damon pedig... egyszerűen Damon volt. Pár napja lelépett egy árva szó nélkül, a Gilbert házban hagyott levele rövid volt és tömör: Elmentem egy kis időre, addig lehetőleg maradjatok életben. Damon

Azóta semmi hír róla. Nyilván rosszul érintette, hogy Elena elutasította őt, Stefan viszont megértette a dolgot. Tudta, hogy a lánynak időre van szüksége. Addig is újult erővel vetette bele magát a Mystic Fallsi mókusállomány megtizedelésébe. 

-          Köszönöm – mosolygott rá Elenára Cassie, amivel a hasonmás visszazökkent a valóságba és válaszként megölelte barátnőjét.

-          Azt azért hozzá kell tennem, hogy nem helyeslem a dolgot és ne hagyd, hogy zsarnokoskodjon feletted.

-          Úgy nézek én ki, mint aki hagyná? – kérdezett vissza vigyorogva Cassie. Elena halkan elnevette magát, de azért továbbra is nyomasztotta a dolog. – Maradsz ebédre?

-          Nem, haza kell mennem. Mikor tudnál átjönni, hogy kiválasszunk valamilyen süti receptet? - nem szándékozott átjönni, míg Kol itt rontja a levegőt.

-          Mondjuk holnap? Természetesen iskola után.

-          Kettő körül már itthon leszek.

-          Rendben, akkor, majd átnézek hozzátok.

-          Oké – bólintott rá Elena, ezután Cassie kikísérte őt és elköszöntek egymástól. A Gilbert ház felé menet Elena azért reménykedett benne, hogy az ősvámpírok nem csinálnak semmit Cassie-vel. Ha mégis, akkor aztán... akkor aztán... Nem is tudta mit csinál velük, de nem lenne szép, az biztos.

-          Úgy látom, Elena távozott – szólalt meg Kol, amint Cassie leült mellé. Nik kíváncsian figyelte őket.

-          Hogy neked milyen jó szemed van – túrt bele a hajába Cassie.

-          És szép is – fényezte magát Kol.

-          Persze – bólintott rá szórakozottan Cassie, gondolatai egész máshol jártak. Az Elenával folytatott beszélgetésen törte a fejét. – Megterítek és utána ebédelünk, rendben? – szólalt meg kisvártatva.

-          Rendben – bólintott rá mindkét testvér.

A kései ebéd után Cassie úgy döntött, gyorsan elmegy a boltba, mielőtt kiürül a konyha. A házat a két Mikaelsson testvérre hagyta, azzal a kikötéssel, ha valami baja lesz, kitekeri a nyakukat. Kol és Klaus vigyorogva elfogadta az ajánlatot. Amint a lány elment Klaus folytatta a kutakodást. Kol vonakodott követni őt - úgy egy-két percig -, de aztán győzött a kíváncsiság. Találtak, pár különleges teakeveréket, kézzel írt régi receptkönyveket, fényképeket a kis Cassie-ről, amiből Kol zsebre vágott egy darabot. Az említett képen a három év körüli Cassie ölelte magához a hatalmas masnival rendelkező Midnightot. A padláson pedig csak pár régi poros családi holmi volt, semmi érdemleges.

Mire Cassie hazaért addigra Kol és Klaus már a nappaliban volt és újra sakkozott. A fiatalabb testvér az egyik fotelben ült, Klaus a kanapén terpeszkedett.

-          A lakás még egyben van, bár nem sokon múlott – jegyezte meg Kol Cassie-nek. Aki elengedte a füle mellett a megjegyzést.

-          Mit csináltatok, amíg nem voltam itt? Felforgattátok a lakást, mi?– nézett rájuk csipkelődően Cassie, bár látszott rajta, hogy csak viccel.  

-          Igen, átnéztük a pincétől a padlásig – válaszolta hasonló hangnemben Nik, bár ő csak tényt közölt.

-          És találtatok valamit? – mosolyodott el a lány.

-          Nem sokat, bár én azt reméltem, hogy találok valami naplószerűséget tőled – jegyezte meg elszontyolodva Kol.

-          Nem írok naplót.

-          Kár.

-          Ha szeretnél valamit kérdezni, csak rajta – jegyezte meg könnyedén Cassie.

-          Most nem, de megjegyzem az ajánlatod és a leváratlanabb pillanatban foglak kérdezni – szögezte le a fiatal ősvámpír.

-          Én nem kérdezhetek? – szólt közbe Nik.

-          Csak rajta – bátorította Cassie.

-          Igazán lényegtelen kérdés, csak az érdekel, hogy hol laktál eddig?

-          Skóciában.

-          Így már értem az akcentust, köszönöm.

-          Nincs mit – bólintott a lány.

Megszólalt Kol telefonja.

-          Mit tehetek érted, Elijah? – szólt bele lazán a telefonba.

-          …

-          Igen, lennél olyan jó, hogy átveszed?

-          …

-          Egy angyal vagy – gügyögött bele a telefonba Kol, majd letette azt. Végül is mit számít az olyan formális dolog, mint a köszönés?

-          Nem szoktál telefonálás végén elköszönni? – tette fel érdeklődve a kérdést Cassie.

-          Minek? De ha szeretnéd, legközelebb mondom, hogy ezerszer csókollak, bár az kissé furán jönne ki, ha Elijahnak mondanám ezt – vágott töprengő fejet Kol, mint aki valóban megfontolja a dolgot.

-          Vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit – szólalt meg lemondóan a lány.

-          Neked viszont szívesen mondanám ezt, csak soha nem hívsz fel – folytatta a fiatalabb Mikaelsson.

-          Talán, mert folyton itt vagy? Mellesleg a telefonszámodat sem tudom – mutatott rá a lényegre Cassie.

-          Ez igaz, ezen könnyen segíthetünk. - Majd hirtelen ártatlan arcot vágott. - Cassie?

-          Igen, Kol, mondd, mit szeretnél? - pillantott rá az érintett gyanakodva.

-          Sok mindent, de a jelen helyzetben megelégszem a telefonszámoddal is – mondta egy elbűvölő mosoly kíséretében.

-          Még megfontolom – jelentette ki a lány egy hasonló mosollyal. Nik a háttérben szolidan felröhögött, amit öccse nem értékelt túlzottan, ezért hozzá vágott egy díszpárnát.

-          Kol, megtennéd, hogy nem teszed tönkre a berendezést? - kérdezte Cassie szemrehányóan.

-          Ő kezdte! - mutatott vádlón a nevetéstől lassan a földön fetrengő Nikre.

-          Te jó ég, hova kerültem? - emelte plafon felé a pillantását a lány.

-          Mystic Fallsba – vágta rá segítőkészen Kol.

-          Nem mondod?! - pillantott rá Cassie.

-          De, de – válaszolta bólogatva Kol, a lány tüntetően elfordult tőle. Nik eközben próbálta összeszedni magát és nem röhögni. Nem nagyon sikerült. Öccsén és Cassie-n nem lehetett nem nevetni. Nagyon szórakoztatóak voltak.

-          Nem volt szándékos – szólalt meg végül bűnbánóan Kol.

-          Nem haragszom – mosolyodott el Cassie.

-          Valóban? Akkor jó.

-          Szerintem is – szólt közbe Klaus, aki idő közben megnyugodott. Magában elismerte, hogy rég nevetett már ilyen jóízűen. - Nekem mennem kell.

-          Hová sietsz? - kérdezte Kol, aki kifejezetten örült Klaus jelenlétének. Bár ha elmegy, akkor kettesben lesz Cassie-vel, ezért gyorsan hozzátette: - Ég áldjon!

Nik megveregette öccse vállát köszönésképpen, majd a bejárati ajtó felé vette az irányt. Cassie követte.

-          Örülök, hogy megismertelek – vigyorgott rá a lányra.

-          Én is – mondta és viszonozta a mosolyt.

-          Vigyázz rá!  - biccentett a nappali felé, majd angolosan távozott.

-          Úgy látszik, ketten maradtunk – jegyezte meg Kol és elnyújtózott a foteljában.

-          Nem igaz. Itt van Midnight is – mutatott a szokása szerint a kandalló előtti szőnyegen fekvő macskára.

-          Szóval... Cassie...

-          Igen? - kérdezte a lány és leült a másik fotelba, úgy, hogy lábait lelógatta a karfán.

-          Mit akart Elena? - tett fel a kérdést, holott egyáltalán nem ezt akarta kérdezni.

-          Gondolom beszélni veled.

-          Meg veled. Vagy talán tévedek?

-          Nem, nem tévedsz. Már mondtam, hogy Elena nem örül annak, hogy veled ismerkedek és csak újra felhívta erre a figyelmemet.

-          És?

-          Mit és? Itt vagy még nem?

-          De itt vagyok – szólalt meg Kol szelíden. - Tudod – tette hozzá kisvártatva – nem emlékszem megköszöntem-e, hogy elláttál.

-          Nem tetted – pillantott rá a lány.

-          Akkor szeretném megragadni a pillantott... Köszönöm – nézett bele Cassie ragyogó zafírkék szemeibe.

-          Szívesen, bármikor – válaszolta Kol mogyoróbarna szemeibe nézve, majd félre pillantott és a haját kezdte birizgálni.

-          Nem tudom, Elena említette-e, de lesz egy Télköszöntő Bál – szólalt meg Kol. Természetesen tudta, hogy a hasonmás mondta a lánynak. De csak nem mondhatta azt, hogy „Szuperhallásom van és hallottam, amint Elena mondja neked.” Nonszensz.

-          Igen, említette. Megkért rá, hogy segítsek neki sütni.

-          Akkor nyilván te is eljössz – jegyezte meg könnyedén Kol. Közben gondolatban korholta magát, hogy hogyan lehet ennyire béna. Elvégre csak egy kérdés. Igazán nem nagy dolog. Egyszerű. Eljössz velem a bálba vagy sem? Ennyi. Akkor mi a francért ilyen rohadt nehéz megkérdezni?!

-          Valószínű – válaszolta Cassie. - Bár az egész bálozósditól kiráz a hideg.

-          Nem szeretsz kiöltözni?

-          A probléma nem a ruhával van. Azokat még kedvelem is, az abrosz meg minden. Olyan... klassz. Azt hozzá kell tennem, hogy a szoknya nem tartozik a kedvenceim viseleteim közé, de néha azért elmegy – magyarázta nagy beleéléssel Cassie.

-          Akkor mivel van a probléma? - tette fel a kérdést Kol

-          A cipővel.

-          A cipővel?

-          Azzal. Nem bírok magas sarkúban járni – jegyezte meg. Azonban ez csak egy kifogás volt, valódisága ellenére is. Nem szerette, ha sok ember őt figyeli, kérdezgeti. Legfőképp ezt utálta, a tolakodó kérdéseket. Mystic Falls elég kicsi város volt. Kíváncsi emberek pedig mindenhol vannak. Biztosra vette, ha elmegy a bálba a város fél lakossága őt fogja figyelni, ettől pedig kirázta a hideg. Mondjuk egy-két keresetlen szó után, biztos békén hagynák. 

-          Ez a probléma? - nézett rá fürkészve Kol.

-          Ez is – mondta Cassie.

-          Van még valami, igaz? - kérdezte lágyan Kol és előrehajolva megfogta a lány egyik lábszárát.

-          Az emberek – motyogta feszengve Cassie.

-          Mi van velük? - érdeklődte és megnyugtatólag simogatta a lány lábát. Senki nem gondolta volna, hogy még soha nem vigasztalt. Legalábbis eddig a pillanatig.

-          Figyelni fognak, kérdezgetni – fintorodott el Cassie.

-          Te meg, ha megunod, elküldöd őket a pokolba. Az lenne az est fénypontja - kuncogott fel egy pillanatra Kol, mert lelki szemei előtt látta is a jelenetet.

-          Kösz, ez kedves tőled – húzta fel az orrát Cassie.

-          Most mondd, hogy nincs igazam - kérdezte, közben pedig még mindig a lány lábát simogatta.  

-          De, igazad van – adta meg magát Cassie.

-          Na látod. Egyébként ne próbáld bemesélni, hogy érdekel, mit gondolnak rólad.

-          Nem is. Csak mindennek ellenére is zavar.

-          Szerintem nem lesz semmi probléma. Legfeljebb, mint már mondtam, okozol nekem és Niknek pár kellemesen szórakoztató pillanatot.

-          A bátyád ma is nagyon jól szórakozott – jegyezte meg Cassie, örülve, hogy már nem az ő bál iránti vonakodásáról van szó.

-          Ezt el kell ismernem – vigyorodott el Kol.

-          Tudod a testvéreid igazán kedvesek – jegyezte meg Cassie elgondolkozva.

-        Ezzel még nem sokszor vádolták őket. Ráadásul Rebekhával is találkoztál. Szóval igazán érthetetlenül hangzik, amit mondasz – tette hozzá egy huncut mosollyal, a lány lábát pedig továbbra sem engedte el.

-          Ennek ellenére igaz.

-    Ha legközelebb találkozol velük, mondd meg nekik. Elijah értékeli majd, Nik hitetlenkedni fog, Rebekah meg, azt hiszem, el lesz telve magával. Jobban, mint általában.

-          Te is kedves vagy – szólalt meg a lány ránézve.

-          Én? Rám abszolút nem jellemző.

-          Most is kedves vagy. Megpróbálsz megvigasztalni.

-          És bevált?

-          Szerinted? - forgatta meg a szemeit Cassie.

-          Azt hiszem igen.

-          Jól hiszed – bólintott rá Cassie. Kol ránézett és úgy gondolta, eljött a megfelelő pillanat. 

-          Cassie?

-          Kol? - kérdezett vissza az érintett.

-          Értem, hogy nem szereted a bálokat, de arra gondoltam, hogy esetleg...

-          Igen?

-          …esetleg eljöhetnél velem – jelentette ki. Nem kérdezett, á nem. Kijelentette. Remek. Igazán remek. Közben reménykedve pillantott Cassie-re, a válaszra várva.